Vidra Gabriella

Szirka szerencséje

Szirka a lábát lógázva ült a patak partján, egy sziklán. A kő melege jólesően átjárta a fenekét és a combjait. Kezét a szeméhez emelte, hogy ne kelljen hunyorognia.
A béka lomhán átmászott egy másik kőre, ahová vakítóan tűzött a nap, hanghólyagját hatalmasra fújva brekegni kezdett, hogy odacsalja a nőstényeket.
Ez volt az első igazi tavaszi nap az idén, meleg szellő hintáztatta az ágak végén duzzadó súlyos rügyeket.
Vízért küldték őket a patakhoz, Szirka csöbre már színültig töltve állt a parton, de a lány még maradni akart. Annyit fázott a télen, hát legalább egy kicsit élvezhesse a napsütést. A banyát nem érdekelte, mekkora a fagy, akkor is ki kellett jönniük vízért, léket törni a jégbe, és felcipelni a csöbröket. Vagy ha másképp nem ment, jeget vagy tiszta havat vinni. A keze mindig vörösre fagyott és kisebesedett.
Csegő jó ideje eltűnt a sűrűben, csöbre telemerítve ott állt feljebb egy fa tövében, és Szirka tudta, hogy a fiú madártojást kutat valamelyik fa tetején. Jó pár fészket láttak idefelé jövet. Talán még van egy kis ideje, amíg a fiú visszatér, gondolta, de csalódnia kellett.
– Szirka, gyere már! A banya dühös lesz, ha elkésünk – hallatszott valahonnan a bokrok közül.
– Megyek – sóhajtott a lány, hosszú barna haját, mely a kosztól összetapadt, a füle mögé tűrte, és felállt. Nem tette szóvá, hogy éppenséggel ő is türelmetlenkedhetne. Vetett még egy pillantást a békára, amely a hirtelen mozdulattól megriadva beleugrott a vízbe.
Leporolta a szoknyáját, lemászott a kőről, és belebújt a fapapucsba, amelyet a parton hagyott, feljebb, nehogy beleessen a vízbe, amíg bámészkodik. Pipaszár lába hosszú, vékony lábfejben folytatódott, a végén harisnyájából kikandikált a nagylábujja. Lehajolt, és odébb húzta a szövetet.
– Mit piszmogsz már?! Mennünk kell! – mordult megint a hang, és egy fej jelent meg az ágak között. A kék szemek világítottak a szurtos arcban.
– Mondom, hogy megyek.
– Megint a békákat bámulod, mi?
A lány nem válaszolt. Felvette a vizescsöbröt, és elindult a fiú után. Az közben a vállára vette a saját edényét, és szuszogva csörtetett előre a kis ösvényen. A nadrágja zsebe erősen kidudorodott, három tojás is lehetett benne.
– Úgy vártam a tavaszt! – mosolyodott el Szirka, ahogy beérte a társát. – Szent György hava van… – Reggel hallotta, ahogy a banya áldja a jó időt hozó hónapot, amikor kifizette a halast. Talán egy kis hús is kerül az asztalra a sok kása után. A szájában összefutott a nyál. Nem tudta, hányadik napot írják, de a hónapot megjegyezte.
– És? – pillantott rá Csegő. – Mért fontos, milyen hónap van?
– Csak úgy. Nekem fontos.
Szó nélkül mentek hazáig.

Szirka: régi magyar női név, jelentése: Szürke

Csegő: Régi magyar férfinév, jelentése ismeretlen

*

A banya a kapuban állt, és már messziről rázta feléjük a botját.
– Hol a fenében kujtorogtatok? Nem lesz időben ebéd, ha ilyen soká elmaradtok. A kicsik meg itt bőgnek nekem!
Szirkáék igyekeztek mihamarabb besurranni a kapun, de a vénasszony résen volt, és jókorát húzott Csegő hátsójára. A víz kilöttyent.
– Ne üssön! – mordult fel a fiú. – Nem is késtünk sokat!
– Még feleselsz is, te szaros? Még egy szó, és estig nem kaptok enni!
Csegőn látszott, hogy nem tartja olyan nagynak a büntetést, hogy ne mondjon oda még valamit, de aztán Szirkára nézett.
– Bocsánat, Erzsébet asszony! – hajtotta le a fejét.
Az öregasszony fura fintort vágott, aztán előremutatott.
– Na, lóduljatok a konyhába söpörni!
A szoba végéből vörös fénypamacs villódzott. Ott volt a konyha, ahonnan pára dőlt kifelé. Elhaladtukban Szirka gyorsan felmérte a helyzetet: Csoma és Farkas megint egymást püfölték; ikrek voltak, de nem jó testvérek, folyton összevesztek valamin. Ilus éppen szét akarta választani őket.
Az öregasszony kiment. Csegő végre odaszólhatott Szirkának:
– Még hogy Erzsébet asszony! Attól nem lesz előkelőbb. A nyomorult banyája!
– Halkabban! – csitította a lány! – Ha meghallja, neked véged! Egy hétig nem kapsz enni.
– Nem érdekel! – csapta le a fiú a csöbröt a konyha sarkába, aztán megtapogatta a fenekét. – Akkor is utálom.
A kemencénél főző asszony, a banya húga, megfordult.
– Kicsodát? – kérdezte, de aztán legyintett, mint aki tudja a választ. – Végre megjöttetek! Erzsébet asszony már nagyon dühös volt.
– Megvert! – panaszolta Csegő.
– Elkéstetek, és tudjátok, hogy ezért büntetés jár – felelte a nő, és megigazította a kendőjét, amely a homlokába csúszott.
– Tudom, Viola néni, csak…
Az asszony megsimogatta a fejét.
– Na, menjetek söpörni, nehogy most meg amiatt kapjatok ki! Szirka, a kis Lencsét se felejtsd el tisztába tenni!

*

Szirka szeretett énekelni. Nem emlékezett az anyjára, de azt biztosan tudta, hogy kiskorában, amikor az asszony még élt, sokat énekelt neki. Tőle tanulta a dalokat.
Kedvence is volt, a „Kiszáradt a tóból mind a sár, mind a víz…” kezdetű. Sokszor dúdolgatta, fazéksúrolás közben is, bár Viola néni olyankor mindig rászólt, hogy énekeljen mást, mert ez olyan szomorú. Szirka tudta ezt, mégis mindig ennél kötött ki. Olyan érzelem volt a dalban, amit másképp nem tudott átélni.
Most is ezt dúdolta, amikor tisztába tette Lencsét. A kicsinek vörös volt a bőre, kicsípte a pisi, és Szirka megállapította, hogy már megint a rongyában hagyták egész reggel óta, míg ők Csegővel vízért mentek. Viola néni, ha volt rá ideje, tisztába tette a csecsemőt, bár ez nem az ő dolga volt, hanem Szirkáé meg a másik nagyobb lányé, Katáé. De Kata mindig kibújt minden alól, ha lehetett.
Szirka kikukkantott a konyhába, a banya nem volt ott, így hát gyorsan lopott egy kis zsírt a bödönből, és bekente a kislány fenekét. Lencse felnevetett, ahogy Szirka egy tiszta rongyba bugyolálta, aztán megint a hátára perdítette, hogy megköthesse a csomót.
Visszatette a kislányt a bölcsőjébe, betakarta, és meghúzogatta a csörgőt, mire Lencse megint gurgulázni kezdett. Szirka észrevette, hogy az egyik kagylóhéj eltörött, és leesett a madzagról. Még az ősszel készítette a játékot, száraz faágdarabokat, kagylókat, pár szem babot, lencsét fűzött egy kenderszálra, és kifeszítette a bölcső fölé a kicsinek. Lencse gyakran püfölte apró ökleivel a csörgőt. Azóta kevesebbet sírt, vagy ha sírni kezdett is, elég volt megrázogatni a madzagot, és máris elhallgatott.
Szirka megfordult, mert az ikrek megint verekedni kezdtek. Csoma a testvére haját tépte, Farkas meg igyekezett megszabadulni, és jó nagyokat rúgott az öccse lábába. A többiek rögtön köréjük gyűltek.
– Hagyjátok abba! – fejtette le a lány Csoma kezét a testvére fejéről, miközben Farkast magához szorított, hogy ne rúghasson többet. – Mi a baj?
– Farkas… elvette a… kék kavicsomat – hüppögte Csoma.
– Mert nem is a tiéd! Én találtam! – felelte Farkas.
– De nekem adtad!
– Azt mondtam, hogy neked adom, majd egyszer.
– Hazudsz! – visította Csoma. – Mindig becsapsz engem!
– Te hazudsz – mondta a testvére, és megint rugdosni kezdett.
– Igen, Farkas szokott hazudni! – szólalt meg Kata, aki befejezte a terítést, és odajött a többiekhez.
– Mert te nem, mi? – szólt oda Csegő.
– Elég, mindenki! – kiáltotta Szirka. – Már csak az hiányzik, hogy ti is összevesszetek! Ez így nem mehet tovább! – fordult vissza az ikrekhez. – Farkas, te vagy az idősebb, legyen eszed! Különben is, veszekedni egy kavicson ostobaság. Te meg, Csoma, ha kell egy kavics, vegyél fel egyet a patakból!
– De nekem az a kék kavics kell! – bőgött tovább a fiú, könnyei a földre pottyantak, és a padlón fénylettek, míg lassan fel nem szívta őket az agyag.
Valójában senki sem tudta, melyikük az idősebb. Erzsébet asszony szerint Farkas születhetett előbb, mert egy kicsit magasabb és zömökebb volt, mint a testvére, hát ő lett a báty. Úgy találták őket a falu széli zabosban, pucéran, valamilyen istentelen leány vagy asszony hagyhatta őket ott, kitéve hidegnek, farkasnak. Az egyik szőnyi paraszt akadt rájuk, amikor reggel kiment a földekre dolgozni. Nem volt szíve ott hagyni, és behozta őket a városba, Erzsébet asszonyhoz.
Sokszor hallották ezt a történetet, mert a banya mindig azzal fenyegette a fiúkat, hogy kidobja őket. Nem fog ő kínlódni ilyenekkel, akik majd senkinek se kellenek a komisz természetük miatt.
Az ikrek abbahagyták a verekedést, de Csoma még mindig bömbölt, mire Erzsébet asszony bejött a házba.
– Mi az ördögöt csináltok megint? Hogy egy perc nyugta nincs az embernek! Ha nem bírtok magatokkal, kidoblak, aztán mehettek, amerre láttok!
A szokásos megtette a hatását. Csoma elfordult és duzzogva leült a sarokban a ládára, Farkas meg a kék kavicsával a kezében tette ugyanezt a másik oldalon, az asztalnál, diadalittas pillantással méregetve az öccsét.
– Na, végre! – nyugtázta Erzsébet asszony, hogy csönd lett. – Kata, lódulj a konyhába, és segíts behozni az üstöt! Kész az ebéd.
Az asztal köré ültek mindannyian, amely a szoba egyik sarkában állt. A kisebbeket, Farkast, Csomát és Ilust a ládára ültették, az magasabb volt. Az ikrek egymás mellett szoktak ülni, de most Viola néni közéjük ültette Ilust, nehogy megint összekapjanak. Csegő és Szirka a székekre ereszkedtek, aztán Kata is leült. Viola néni szedett mindenkinek. Előbb a kicsiknek, utoljára magának. Szirka nézte az asszonyt, és bár sokszor látta, most is megsajnálta. Az arca bal felét és az orrát szederjes, vörös égésnyom csúfította el, amit gyerekkorában szerzett, amikor leégett a házuk. A haja kapott lángra, és azóta mindig kendőt hordott, mert a hajának egy része sosem nőtt vissza.
Megint kása volt ebédre. Szirka reménye szertefoszlott, hiába vett halat a banya, nem kapnak belőle. Az öregasszony fukar volt, az étellel és a jó szóval is. Pedig volt pénze, ezt Szirka tudta.
Egyszer megkérdezte Viola nénit, hogy hány éves ő, és hogy került Erzsébet asszony házába, és akkor hallotta, hogy az öregasszony gazdag. Viola néni először meglepődött: mindegy az, hogy került oda, és különben is, nem is tud számolni, de aztán végül beszélni kezdett. Amíg élt a nővére férje, mesélte, szépen gyarapodó cserzőműhelyük volt lejjebb a Dunánál, aztán, amikor a gutaütés elvitte őt, Erzsébet asszony eladta a műhelyt, és beköltözött Komáromba. Nem bírt, nem akart bajlódni a bőrökkel. Helyette egy kis varróműhelyt nyitott. Ott dolgozott ő, Viola és még egy lány. Aztán egy napon megjelent egy férfi, azzal a furcsa kéréssel, hogy hadd hagyja itt az újszülött Szirkát, az anyja meghalt, ő nem tud vele foglalkozni, és fizet Erzsébet asszonynak, ha felneveli. Erzsébet asszony igent mondott. Hát így került ő ebbe a házba. És aztán sorban a többi gyerek is.