Riport az írónővel – 2009 – Emil Magazin

H-Vidra-GabriellaHogyan emlékszik vissza az iskolaéveire, a magyar órákra? Mi volt a kedvenc tantárgya?

Szívesen emlékszem vissza az iskolás éveimre. Szerencsésnek mondhatom magam: többségében olyan tanáremberek tanítottak, akikre felnézhettem, mert nagy tudással, szeretettel és türelemmel neveltek bennünket. Rengeteget beszélgettek velünk, s ez – az útmutatás, a helyes minták átadása a felnőttek részéről – szerintem egy kisgyerek vagy kamasz életében meghatározó jelentőségű.

Több férfitanárunk volt, mint amennyi ma a gyerekeknek “jut”, például az egyik kedvencem “az énektanár bácsi” volt: senkit soha nem láttam azóta se olyan hihetetlen zene iránti rajongással megáldva, mit őt. Minden óráján tudott nekünk valami különlegeset, valami “titkot” mutatni, amitől a zene varázslatába zuhantunk szinte öntudatlan beletemetkezéssel, és tátott szájjal hallgattuk őt.

S ott van aztán a magyar mint minden tárgyak legcsodálatosabbika, legalábbis nekem. Mind az általános iskolában, mind a gimnáziumban remek irodalomtanáraim voltak, akik – túl azon, hogy átadták a tanterv által előírt szükséges ismereteket – engedték a lelkünket is kibontakozni. A gimnáziumban például a tanárnőnk nemcsak azt a tanulót ismerte el, aki ötösre tudta az életrajzokat vagy az évszámokat, hanem azt is, aki lusta volt ugyan tanulni, viszont remek fogalmazásokat írt vagy az órákon értelmes, érdekes kérdéseket vetett fel egy-egy irodalmi mű elemzése kapcsán. Tehát az irodalmi érzéket, az érdeklődést, a készséget is díjazta. Tanárként én is így teszek: van olyan tanulóm, akit nehezen tudok rávenni a tanulásra, ugyanakkor elismerem, hogy csodálatosan mond verset, szeret egy-egy verset körüljárni, boncolgatni, vannak meglátásai, kérdései.

Szerettem még a biológiát és a földrajzot is; bár ez a vonal inkább édesapám rajongó állat- és természetszeretetéből “csöpögött” belém, sem mint a tanáraimból. Csakúgy, mint ő gyermekkorában, én is összeszedtem minden kóbor kutyát, -macskát a lakásunk környékén, és hazavittem őket, hogy valahogy segítsek rajtuk. Ma is nagyon szeretem a természetfilmeket, és órákig képes vagyok a kertünkben bogarászni, bámulni a pókokat, rovarokat, madarakat.

Hogyan lett író? Hogyan lehet valakiből író?

Nehéz kérdés. Valószínűleg mindenki másképp lesz íróvá, de az bizonyára mindannyiunkban közös, hogy kell hozzá adottság, véna. Nem mindenki tudja a gondolatait úgy megfogalmazni, hogy azok a többi ember számára azt jelentsék, amit ő szeretne velük kifejezni. Akiknek nehéz az árnyalatokat, a részleteket, a finom rezdüléseket megfogniuk, valószínűleg nem tudnak irodalmi művet létrehozni. Véleményem szerint ez az egyik legfontosabb képesség ahhoz, hogy valaki íróvá váljon. Mondhatjuk úgy is, hogy az írók ösztönösen jó “pszichológusok”, bizonyosan nagy az empátiájuk, és szerintem alapvető személyiségtulajdonságuk az, hogy állandóan nyitott szemmel járnak a világban, mindent megfigyelnek, s szüntelenül elemzik a tapasztalt dolgokat. A jelenségek mögé látnak, és persze érdekli is őket, hogy mi van a látszat, a felszín, a történés mögött. Képesek a megélt, szerzett tapasztalatokat összegezni, eszenciává gyúrni úgy, hogy abból mások is tanuljanak vagy tapasztalatot, élményt szerezzenek.

A jó könyv mindig élményszerű; olyan helyzeteket mutat be, amelyek bárkivel megtörténhettek vagy megtörténhetnek majd valamikor. És segít eligazodni az emberi kapcsolatok, a világ szövevényében, ahhoz ad valami pluszt, hogy “Miként éljem az életem?”. Aztán a valamivé válás szempontjából is fontos tényező a család, mint – meggyőződésem – az ember életében minden továbbinak az alfája, az alapja. Kell egy indíttatás, egy minta (lám, megint itt tartunk), amely határozottan elvezet az olvasás szeretetéhez. Szüleim nem értelmiségi foglalkozást űztek – ma már nyugdíjasok -, de a családban a könyv és az olvasás mindig fontos volt. Anyám éjszakába nyúlóan olvasott, szinte naponta fogott új könyvbe, s ha eloltotta a kislámpát (láttam, mert én meg a takaró alatt olvastam titokban zseblámpával), tudtam, hogy ennek is a végére ért.

Hamar felfedeztem, hogy az olvasás segítségével olyan helyekre, időkbe, helyzetekbe juthatok el, amelyekben még nem voltam, és sok esetben nem is juthatok el valószínűleg. Csodálatos volt más emberekkel történt dolgok során megélni, hogy “Nahát, ilyen is van a világban?”, és rengeteget tanultam a könyvekből. A tankönyveimet is szerettem, és mindig izgalmas volt a tanév elején fellapozni őket; emlékszem, mindig meg is szagoltam a lapokat, mert volt (és a mai napig is van) számomra valami izgalmas és kihívó az új könyv illatában.

Aztán eldöntöttem, hogy magyartanár leszek, s ennek során rengeteget írtam a főiskolán. Mindenféléket: dolgozatokat, esszéket, szakdolgozatot; főiskolai magyar tanáraim folyton biztattak, hogy kezdjek el “dolgozgatni”, írni tudományos, illetve szépirodalmi diákkörökben, de akkor valahogy még nem vonzott ez a lehetőség. Amikor felnőttfejjel másoddiplomaként elvégeztem a BME közoktatás-vezető képzőjét, ott is kiemelték, s rektori dicsérettel jutalmazták a szakdolgozatomat. S persze tanárként, iskolavezetőként is írtam sok mindent: tantervet, pedagógiai programot, vezetői és egyéb pályázatokat, s mindenhonnan az jött vissza mint kritika, hogy nagyon jó, amit írtam. Íróvá válásomhoz az utolsó löketet az adta meg, hogy úgy öt évvel ezelőtt egyszer bekopogott az irodámba egy tanárkolléga, aki a saját ifjúsági regényét igyekezett reklámozni, és kérte, hirdessem a gyerekek körében. Mondtam, szívesen, de előtte szeretném elolvasni, hogy tudjam, felelősséggel a kezükbe adhatom-e. A könyv nem volt rossz, de valahogy azt éreztem, hogy hiányzik belőle a “kakaó”, hogy ennél lehet jobbat is. Aztán eltelt két év, s végül 2006 októberében egy esős vasárnap délután egyszerűen fogtam egy ceruzát és egy füzetet, és leírtam az első mondatot a regényemből. Talán eddigre érett meg bennem mindaz, amit az életem, húszéves tanári létem alatt magamba gyűjtöttem. Azt pontosan tudtam, mit szeretnék a gyerekek felé közvetíteni, már csak a szereplőket, a történetet kellett kigyúrnom.

Beszélnem kell arról is, hogy ha valaki író szeretne lenni, kutya kötelessége megtanulni a nyelvet, amelyen ír, és annak a helyesírását. Számomra mindig elképesztő, hogy – sajnos – olyan könyvek is megjelennek szép számmal, amelyek hemzsegnek a helyesírási hibától, stílusuk nemhogy nem szabatos, de suta és magyartalan. Egyszer a kezembe adtak egy regényt, hogy “Ezt olvasd el, szuper!”, és emlékszem, soha nem döbbentem meg még annyira, mint akkor: a szövegben értelmetlen mondatok voltak, nem egy, nem kettő. Egyszóval: az írás felelősség is; aki erre adja a fejét, előtte tanuljon, tanuljon és tanuljon!

H-Vidra-Gabriella

Mennyi idő alatt, hogyan születik meg egy könyv? Milyen művei jelentek meg eddig?

Elsőkönyves író vagyok, regényem, A Tudás könyvei 2008 szeptemberében jelent meg. Mint említettem, 2006 októberében fogtam hozzá, s másfél év alatt született meg. Mivel gyerekszereplőim egy csodás tér- és időutazás keretében bejárják a földrészeket (az első kötetben Ázsiát és Ausztráliát) a Tudás könyveiért, hogy megszerezzék azokat Mar-Tör, a gonosz nagy úr elől, aki a gyerekektől ellopott tudással a világ uralmára tör, sokat kutattam és olvastam az érintett területek földrajzáról, történelméről, irodalmáról, zenéjéről, az ott élő népek kultúrájáról, a szokásokról. Mindaz, amit ebből a regénybe beleszőttem, helytálló, ennélfogva ismeretterjesztésnek is felfoghatjuk.

Némileg lassította az írást, hogy munka mellett írtam, főleg éjszakánként vagy a hétvégéken és persze nyaranta. Eredetileg nem terveztem több kötetesre, de aztán úgy felgyűlt a rengeteg ismeret, hogy ketté kellett választanom a történetet. A második kötet várhatóan 2009 végén fog megjelenni, ha sikerül szponzorokat találnom a kiadáshoz. Az eddigi visszajelzések pozitívak: jó a könyv, mert humoros, izgalmas, mert a székhez szögez, és nem lehet letenni (mondják a gyerekek). Értékes, mert szép a nyelvezete, élvezetes a stílusa, és rengeteg ismeretet közöl (mondják a szülők). Értékes, mert értelmes célokat és követhető mintákat állít a mai kamaszok elé szeretetről, barátságról, bizalomról, kitartásról (mondja egy pszichológus). Az egyik kritikus szerint olyan a regény, mint ” a Harry Potter”, bár én ezzel vitatkozom. Ki-ki döntse el ízlése, értékrendje szerint; mindenesetre nekem nagy öröm volt, amikor egy édesanya bejött hozzám, és megköszönte, hogy tizenkilenc éves fia, aki nem hajlandó egy könyvet sem a kezébe venni, most az enyémet le nem teszi, és alig várja a folytatást. Ez volt a célom, és ha elértem, akkor értelme volt nekifognom.

Ha már a műveknél tartunk, akkor jöhetnek a kötelező olvasmányok is. Önnek, mint iskolaigazgatónak, mint magyar tanárnak, valamint mint írónak mi a véleménye a kötelező olvasmányokkal kapcsolatos reformtörekvésekről?

Manapság egyre többet halljuk a médiából, hogy nagy részben a pedagógusok a felelősek azért, hogy a gyerekek nem szeretnek olvasni, és hogy olyan az oktatás helyzete, amilyen. Szerintem ez nem így van. A pedagógusokat azért felelőssé lehet tenni, ha egy gyerek nem tanul meg és nem tud olvasni, de azért semmiképpen sem, hogy nem szeret. Az alapvető értékeket, az attitűdöket a gyermek minden esetben a családból kapja, és hozza majd magával az iskolába. Mire odaér, hat-hét évesen a személyiségének a meghatározó jegyei kialakultak, amelyeket lehet “nyesegetni”, alakítani, de gyökeresen nem lehet megváltoztatni. Amíg a társadalom ennyire szétesett, széthúzó; a közösségeket nem teremti, hanem inkább szétveri, és nem tud a gyerekeknek biztos, állandó értékeket és követendő mintákat felmutatni, addig nehéz lesz ezen változtatni. De ne menjünk bele társadalmi kérdésekbe és az oktatáspolitikába, mert messzire vezetne.

A kötelező olvasmányokról kérdezett. Lehet, szentségtörő lesz, amit mondok, de abban egyetértek a reformra törekvőkkel, hogy a mai kötelező olvasmányok egy része nagyon messze áll a mai gyerekektől, és nem csodálom, hogy nem szeretik őket olvasni. A saját tapasztalatom az, hogy 5. és 6. osztályban A Pál utcai fiúk és az Egri csillagok megfelelő; ezeket a gyerekek nehézségek nélkül vagy kisebb nehézségek árán el tudják olvasni, és a többségüknek tetszik is. A baj Jókaival és a Légy jó mindhalálig-gal kezdődik. Nyilas Misi alakja előtt értetlenül állnak a gyerekek: miért hagyja magát, miért olyan esetlen és félénk? Inkább nevetségesnek érzik. Nem tudnak vele azonosulni, mert mai világunkban minden azt sugallja, hogy légy bátor, előretörő, “rámenős”, akkor érvényesülhetsz. Jókai hosszú, cselekményt lassító aprólékos leírásai szemben állnak korunk rohanó tempójával, és a stílusa, nyelvezete is igen távol van a világunktól.

Talán ezért jelent meg egy olyan törekvés, hogy ezeket (és a jelenünktől hasonlóan távol álló más regényeket) át szeretnének dolgozni, hogy “emészthetők” legyenek a mai fiatalok számára. Ezzel nem értek egyet, ugyanis teljesen értelmetlen dolog lenne. Egy Jókai-regény attól Jókai, attól eredeti és megismételhetetlen, ahogyan azt az író megírta. Olyan ez, mint a hamis gulyás leves, amelyet hús nélkül főznek: hasonlít, hasonlít, csak éppen a lényeg hiányzik belőle. Magam nem mernék arra vállalkozni, hogy bármelyik író művét átdolgozzam, mert én csak a saját fejemmel tudnék gondolkodni, és szavakat választani, és mondatot fűzni. Egyszer lektoráltam egy idős kollégám pedagógiai visszaemlékezéseit, és meg kell mondanom, nagyon nehéz volt megtartanom menet közben az ő észjárását, az ő gondolatmenetét, ha át kellett egy-egy mondatot, részt írnom. Szerintem nem ez a megoldás, hanem az, hogy olyan könyveket adunk a gyerekek kezébe, amelyek a mai viszonyokhoz közelebb állnak. Ha olyan kötelező olvasmányokat írunk elő, amelyek számukra “nyögvenyelősek”, csak azt fogjuk elérni, hogy még inkább nem fognak olvasni. Ki ne emlékezne olyanra az óvodában, hogy beletömtek valamilyen ételt, amit nem szeretett? Vajon attól megkedvelte vagy inkább megutálta azt?

A mai internetes világban, amikor a kézzel írásnak és a könyveknek egyre inkább csökken a szerepe, még fontosabb lenne, hogy élményszerű, érdekes olvasmányokkal kínáljuk meg a fiatalokat. Magam sokat olvastatom a tanítványaimat, és a tanterv által előírt kötelezőkön kívül sok más könyvet is beemelek a “tananyagba”. Ezeket szívesebben olvassák: A vadon szava, Tom Sawyer kalandjai, Koldus és királyfi, Kétévi vakáció, stb. Nem azt mondom, hogy Jókait dobjuk a sutba, de talán később kellene a gyerekek kezébe adni.

Minden tanárkollégám azt mondja, hogy a mai gyerekek mások, mint a húsz évvel ezelőttiek. Magam is ezt tapasztalom. Hangsúlyozom: nem rosszabbak, hanem mások. Azért mások, mert nagyon megváltozott körülöttük, és most is egyre gyorsabban alakul a világ. Érdekes, hogy a fizikai és a szexuális érettség mind korábbra tevődik, ugyanakkor a személyiség, a lélek érettsége később következik be. S ehhez – tetszik, nem tetszik – nekünk, felnőtteknek, tanároknak is alkalmazkodnunk kell. A gyermeki lélek ma is nyitott és fogékony, s az, hogy a társadalom épülésére és a gyermek saját boldogulására értelmes felnőttet nevelhessünk belőle, persze nem csak az oktatáspolitikán és a tanterven múlik. Ma sem kell ahhoz csodát tenni, hogy egy gyerek eredményesen fejlődjön: “csak” beszélgetni kell vele, értelmes célokat kell eléje állítani, és mintát adni a számára. És persze elfogadni őt olyannak, amilyen, mert anélkül esélyünk sincs nekünk, tanároknak.

Ha tetszett, oszd meg barátaiddal!